Van Damme jó ideje eltűnt a képernyők. Erre lehetne mondani, hogy nem is hiányzik, de hátrébb az agarakkal, ennyiből ne írják le a filmet.

Kb. egy éve lehetett infókat hallani két új filmjéről, melyekről azt állította: ha nem futnak be, abbahagyja a filmezést és visszavonul.

A JCVD, mint ahogyan azt az előzetese is mutatja, kb. arról szól, hogy Jean-Claude öreg, sokadik házasságán van túl, éppen folyik lánya elhelyezéséről a per, amit erőszakos szakmájára, és lánya vallomására való tekintettel elveszít.

Pénze elfogyott, az ügyvédeket nem tudja kifizetni csak úgy, ha elvállal még egy ócska filmet, amikből már elege van. Így sodorja a sors egy bankba, ahol furcsa módszerekkel pénzfelvételhez folyamodik...

Figyelem, a JCVD nem, egy Jean-Claude Van Damme film! Akár milyen hülyén hangzik is ez a mondat, valóban így van!

Nem a muszklikról, nem az aprításról, akcióról szól. Dráma humoros elemekkel, de semmi esetre sem régi-módi Van Damme film, sokkal inkább azoknak fricskát mutató őszinte vallomás.

Ahogy haladunk a filmben, a humoros hangulat fokozatosan megy át egyre komolyabb személyiségrajzzá.

Fikció a film, a maga bankrablós folytatásával, de érezzük, a kliséken túl őszinte akar lenni Van Damme.

A film eleje kicsit vontatott, főleg annak, aki látta a trailert, azon túl ugyanis sokkal többet nem tesz hozzá a film első feléhez. Amit meg hozzátesz, az csöppet túlhúzott, túlmagyarázott.

A film felétől, 3/4-étől, azonban valami gyönyörnek lehetünk tanúi.

A filmben van egy rendkívül fura monológ, ami szó szerint kiemelkedik a filmből. Van Damme vall az életével, a hibáival kapcsolatban. Ki ő, honnan jött, hová tart, mire vágyik... És hogy nem több, mint egy sztárságba beleroppant átlagos fickó, aki elmarta maga mellől az összes szerettét...

Ettől a ponttól volt az, hogy elkezdett bizseregni a tenyerem.

Bevallom őszintén, a fele környékén, majdnem lekapcsoltam a filmet, de amit a monológ után kaptam, azzal kapcsolatban emelem kalapom az alkotók, és Van Damme előtt.

Nem csupán kimondott vallomásban van részünk, hanem kimondatlan, burkolt önkritikát is gyakorol, mely egyszerre szórakoztató, és valahol szomorú is.

Ismerős lehet az érzés. Mikor úgy bólogat magában az ember, hogy „nah ez már valami”.

A film egyébként ellentmondva Van Damme kijelentésével, nem nagy tömegeknek készült, nincsenek benne látványos harci jelentek, melyek vonzanák a nézők hadát, ami muathatná Van Dammenak a sikert, hogy igenis szükség van rá. Ez nem egy Van Damme film, nem a népszerűségre, pénzre hajt.

Továbbá kellemesen érződik a filmben a hazaszeretet, és hazája előtti tisztelgés.

Belgiumot mintha csak a rendőrkapitány, és sok apró mellékszereplő testesítenék meg, akik mind egyszerű, de igazán jóravaló, hétköznapi emberek. Van Damme pedig mintha csak azt akarná nekünk mondani: ő is csupán egy közölük, ő is csupán egy belga, aki végre hazatért.

Én rendkívül jól szórakoztam, bár mint mondtam, érezhetően nem széles közönségnek készült, és a félórás holtjáték sem dobja fel túlságosan, de jókat lehet mosolyogni rajta, ezen túl pedig akaratlanul is megfogja az embert ez az őszinte vallomás, nomeg a Van Dammeból áradó végtelen szomorúság.

Továbbra sem egy hatalmas színész, de őszintesége lehengerlő.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.