Sok béna cikket olvasni a neten arról, hogy a Jóbarátok színészei miként próbálták meg meghódítani a sorozat befejezése után a nézőket. Ki filmekkel, ki sorozatokkal. Dehát amit olvastam az mind szar, már elnézést. A francért töltöm az időmet ilyenek olvasgatásával.

Vegyük Matthew Perryt. Szokás azt mondani, hogy ő nyitott talán a legsikeresebben a filmek felé, hiszen Bérgyilkos a szomszédom, megafranctudja.
Kérem alássan, bekaphatják. A Bérgyilkos a szomszédom véleményem szerint béna hülyeség volt. Egyszer elment, de hogy emiatt emlékezzenek rá???

Mondok inkább mást!
Studio 60 on the Sunset Strip című sorozata, ami csupán egy évadot ért meg, de ki a francot érdekel, ha egyszer úgy szuper ahogy van. Na ott aztán színészkedik rendesen. Azt tessék megnézni.

Vagy itt van ez a Birds of America című film, amit fesztivál szinten elég jól fogadtak, de egyébként független-filmes homályba vész.

A film sztorija kb az, hogy apuka-anyuka korán meghalnak, így a legidősebb testvér neveli fel két fiatalabb testvérét. Neki így kimarad a felhőtlen fiatalkor, míg a másik két gyerek meg igen fura lesz.
Ott kezdünk, hogy a legkisebb fiút baleset éri, emiatt a családi házában szállásolja el őt a bátyó. Felesége kicsit pipa, mert évek óta nyalnak a bátyó főnökének, hogy léptesse elő.

A kedves bátyó persze az évek alatt, amolyan mintaamerikaivá cseperedett. Csak nyel, és nyel, és nyel, és mindent elvisel, és higgadtság, és kimértség, és "jahjdemitszólaszomszéd".

A két testvér a maga bizarrságával azonban telejsen felforgatják az életét, és ráébresztik valami nagyon fontosra: hogy élvezze a kurva életét!
Cserébe ő is ad valamit testvéreinek...

A film sztorija nem nagy cucc, és talán az főbb szálat ismerhetjük sok más filmből, de a hangulati megoldása valami egészen egyedi és egészen kellemes.

Szembesülünk a testvéri szeretettel, minden nyomott és erőltetett csöpögés nélkül, és apró szösszenetekkel, melyek valahol talán mindannyiónk életében helyet kapnak, csupán nem vesszük észre őket.
Például gyerekként milyen boldogok vagyunk, de felnőve belsőnk egy részének elvesztésébe vagy elkorcsosulásába szinte beletörődünk, ha éppen nem mi idézzük elő... Ilyesmikről elmélkedik Jay, a legkisebb és leglökötebb testvér.

A színészek szerintem teljesen jól hozták a szerepüket. Perry a szokásos érzelmileg lepukkant átlagembert, Ben Foster a totál elvont kisöcst, Ginnifer Goodwin pedig az elragadó szépségű hugicát.
Jah, Perry feleségét alakító Lauren Grahamet meg utálom, szóval helyette legyen még egy kép arról a tündérről.

Jó kis lájtos hangulatfilm, semmi extra, de nekem határozottan jól esett megnézni. Kevés ilyen film van manapság.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.