A film az Oliver Stone gyűjteménybe sorolható, de akár a „legjobb sportfilmek” kategóriába is bedobhatjuk. Igazság szerint tökmindegy, mert veszett jó film.

A film az amerikai fociról szól, de nem mindennapi módon.

Vannak amerikai focis filmek, amik izgalmasak, és amolyan sör mellett elnézegethetőek.

Hogy az Any Given Sunday miben emelkedik ki közülük?

Nos, vegyük a sztorit.

Egy régi sztár csapat csökött vonaglását láthatjuk a kezdő képsorokban, s végső kegyelemdöfésként előttünk végzi ki az ellenséges csapat a szerencsétlen Cápák két irányítóját. Ez persze pont jól jön Billy Beemannek (Jamie Foxx), aki nem más mint a csere-csere-csere-csere irányító. Először lép pályára profi játékosként. Aztán láss csodát, egész jól hozza a meccset.

Ezen nagyot néz az edző (Al Pacino), nameg a csapat tulajdonosa (Cameron Diaz) is. Beindul a sztárcsinálás értékeket, csapatszellemet, tiszteletet nem kímélve. Szembesülünk a modern évezred kitenyésztett titánjával.

A sztorja közel sem olyan kaptafára készült, mint a legtöbb hasonló sportfilmé. Ugyan az irányítón, Jamie Foxxon nagy hangsúly van, közel sem ő viszi el a vállán a filmet, mint ahogyan az megszokott lenne.

Az abszolút főszereplő „mindenki kedvence”, „mocskosszájú” Pacino, aki próbálja egyben tartani, és sikerre vinni csapatát, az ármánykodó tulajdonos (Diaz), a totál lesérült irányító (Denis Quaid ), az egoizmusban lubickoló újonc (Foxx) és a drogokkal egyben tartott csapat segítségével.

A film reális képet fest egy modern amerikai focicsapatról, annak minden mocskával, és kínjával együtt.

A képi megvalósítása a filmnek szintén nem mindennapi. Nem kifejezetten a játékban látható képsorok a megdöbbentőek, sokkal inkább a vágás érdemel méltató szavakat. Ilyen hangulatos bevágásokat...

Rengeteg olyan párbeszéd, vagy éppen játék közbeni jelenetsor van, mikor oda konkrétan nem passzoló, de hangulatilag teljesen odabaszós képeket vágnak elénk, ezzel kíméletlenül játszva a néző érzékeivel, érzelmeivel, és hangulatával.

Olyan érzelmeket vált ki a nézőből Stone, és olyan játsznyi könnyedséggel, hogy azt egyszerűen öröm nézni.

Ez a film szerintem a sportfilmek királya, olyan befejezéssel, és olyan vége-főcímmel, amitől aztán tényleg eldobja a haját az ember.

Jelentem totál nem azt kaptam, mint amit az előzetese alapján vártam.

Amolyan Eastwood-féle jó kis horzsoló bosszúsztorira számítottam, ehelyett szinte már-már vígjátéki magasságokat karcoló filmről, melyet remek drámai elemekkel hintett meg az öreg. Mert ugyan alant a humorát ecsetelem a filmnek, de meg kell hagyni, a komolyság sem marad el a filmből, sőt, ugye ez adja magának a filmnek a vázát. A többi csak ráadás.

A történet kezdetén főszereplőnk (Eastwood) felesége temetésén sec perc alatt szembesülünk a karakter szembeni előítéletekkel, és azzal, ő hogyan látja a világot. Rámutat a kamera minden apró, nemtetszést keltő momentumra. A piercinges unoka, a színészkedő rokonok...

Szépen lassan mi magunk is teljesen megértjük, miért viszolyog szinte a saját családjától Eastwood, akik színlelő, neveletlen, amerikai sztereotípiákat megtestesítő népség.

Ahogy a halotti tor véget ér, megismerhetjük kedves főszereplőnk rasszista és igazán világgyűlölő személyiségét.

Mert ugye vietnámi veteránról beszélünk, akinek a szomszédsága bizony pont vietnámi. Osztja is őket rendesen.

Kedves világ-, és embergyűlölete azonban megváltozni látszik, mikor akaratlanul megmenti a szomszéd fogyi srácot néhány helyi bandatagtól. Ezzel a tettével kivívja a környék, és első sorban a szomszéd srác nővérének bizalmát. Persze az öreg tőle sem vonja meg elragadó személyiségét, de a lány mintha csak élvezné az öreg zsörtölődését, és piszkálódását, mosolyogva mutatja meg hősünknek népe szokásait és kultúráját.

Legyen elég annyi, hogy szerintem kurvajó.

A sztori érdekes módon sokkal inkább humoros, Eastwood minden mozgó dolognak beszól, és megmondja róla a tutit. Keserű öregember, a magának való burkolt vagy ironikus humorával, akin egyszerűen halálra röhögi magát az ember.

A film erőssége, természetesen Eastwood játéka mellett, a szomszéd lány, aki elbűvölő mosolyával és stílusával elhiteti velünk: valaki hozzá hasonló vehet rá egy vén rasszista öregembert hogy kicsit meginduljon benne a vérkeringés, és nyisson a külvilág felé.

Nagyon kedves történet, nem túl bonyolult, de felettébb szórakoztató.

Van Damme jó ideje eltűnt a képernyők. Erre lehetne mondani, hogy nem is hiányzik, de hátrébb az agarakkal, ennyiből ne írják le a filmet.

Kb. egy éve lehetett infókat hallani két új filmjéről, melyekről azt állította: ha nem futnak be, abbahagyja a filmezést és visszavonul.

A JCVD, mint ahogyan azt az előzetese is mutatja, kb. arról szól, hogy Jean-Claude öreg, sokadik házasságán van túl, éppen folyik lánya elhelyezéséről a per, amit erőszakos szakmájára, és lánya vallomására való tekintettel elveszít.

Pénze elfogyott, az ügyvédeket nem tudja kifizetni csak úgy, ha elvállal még egy ócska filmet, amikből már elege van. Így sodorja a sors egy bankba, ahol furcsa módszerekkel pénzfelvételhez folyamodik...

Figyelem, a JCVD nem, egy Jean-Claude Van Damme film! Akár milyen hülyén hangzik is ez a mondat, valóban így van!

Nem a muszklikról, nem az aprításról, akcióról szól. Dráma humoros elemekkel, de semmi esetre sem régi-módi Van Damme film, sokkal inkább azoknak fricskát mutató őszinte vallomás.

Ahogy haladunk a filmben, a humoros hangulat fokozatosan megy át egyre komolyabb személyiségrajzzá.

Fikció a film, a maga bankrablós folytatásával, de érezzük, a kliséken túl őszinte akar lenni Van Damme.

A film eleje kicsit vontatott, főleg annak, aki látta a trailert, azon túl ugyanis sokkal többet nem tesz hozzá a film első feléhez. Amit meg hozzátesz, az csöppet túlhúzott, túlmagyarázott.

A film felétől, 3/4-étől, azonban valami gyönyörnek lehetünk tanúi.

A filmben van egy rendkívül fura monológ, ami szó szerint kiemelkedik a filmből. Van Damme vall az életével, a hibáival kapcsolatban. Ki ő, honnan jött, hová tart, mire vágyik... És hogy nem több, mint egy sztárságba beleroppant átlagos fickó, aki elmarta maga mellől az összes szerettét...

Ettől a ponttól volt az, hogy elkezdett bizseregni a tenyerem.

Bevallom őszintén, a fele környékén, majdnem lekapcsoltam a filmet, de amit a monológ után kaptam, azzal kapcsolatban emelem kalapom az alkotók, és Van Damme előtt.

Nem csupán kimondott vallomásban van részünk, hanem kimondatlan, burkolt önkritikát is gyakorol, mely egyszerre szórakoztató, és valahol szomorú is.

Ismerős lehet az érzés. Mikor úgy bólogat magában az ember, hogy „nah ez már valami”.

A film egyébként ellentmondva Van Damme kijelentésével, nem nagy tömegeknek készült, nincsenek benne látványos harci jelentek, melyek vonzanák a nézők hadát, ami muathatná Van Dammenak a sikert, hogy igenis szükség van rá. Ez nem egy Van Damme film, nem a népszerűségre, pénzre hajt.

Továbbá kellemesen érződik a filmben a hazaszeretet, és hazája előtti tisztelgés.

Belgiumot mintha csak a rendőrkapitány, és sok apró mellékszereplő testesítenék meg, akik mind egyszerű, de igazán jóravaló, hétköznapi emberek. Van Damme pedig mintha csak azt akarná nekünk mondani: ő is csupán egy közölük, ő is csupán egy belga, aki végre hazatért.

Én rendkívül jól szórakoztam, bár mint mondtam, érezhetően nem széles közönségnek készült, és a félórás holtjáték sem dobja fel túlságosan, de jókat lehet mosolyogni rajta, ezen túl pedig akaratlanul is megfogja az embert ez az őszinte vallomás, nomeg a Van Dammeból áradó végtelen szomorúság.

Továbbra sem egy hatalmas színész, de őszintesége lehengerlő.

A film 1992-ben készült, ennek ellenére egy az egyben Truffaut. Végig fekete fehér, és a '70-es éek hangulata szinte ordít róla... Az egyetlen különbség a film sztorija.

Bekapcsolódva a történetbe azzal szembesülünk, igazság szerint minden kertelés nélkül, hogy egy forgatócsoport végigköveti egy bérgyilkos mindennapjait. '92-es fimről lévén szó, akár egy elő-reality showként is felfoghatnánk, melyben történetesen egy szociopata sorozatgyilkos mindannpjait figyelhetjük meg.

Filmünk főhőse, Benoit, kezdetben egy profi sorozatgyilkosnak tűnik. Látjuk, hogyan tűnteti el a holttesteket, majd egyből a szerető családjával szembesülünk.

Szépen lassa, a film előrehaladtával azonban a néző ráébred, hogy Benoit nem más, mint egy retardált gyökér, aki komoly pszichés problémákkal küzd. A stáb tagjai eleinte nem maguk is elhülve veszik fel a látottakat (öreg néni kirablás és meggyilkolása), szépen lassan azonban részeseivé válnak Benoit bűntetteinek.

A film nagyon brutális, kegyetlen, gyomorforgató. Benoit levadászik férfit, nőt, gyereket. Nem amolyan habzó szájú őrült, sokkal inkább az elvekkel rendelkező, gondolkodó pszichopata féle...

Mint mondtam, végig próbálja a profizmus látszatát kelteni, azonban lassan ráébred a néző, hogy e mögött a vékony álca mögött, milyen torz személyiség is lakozik. Nincsenek barátai, kapcsolatot igazán nem tud mással teremteni, merthát egy született kretén. Lelkileg egy gyenge ember, aki úgy próbálja meg érzékeltetni erejét, és hatalmát, hogy kinyír akit csak akar.

Kezdetben a stáb is érezhetően fél tőle, majd szépen lassan cukkolni kezdik, mikor ők is érezni kezdik sekélyes személyiségét. ("Nem mersz menni a kertvárosba?") Végül a stáb is annyira ellenszenves lesz a néző szemében, mint Benoit, hiszen a szemlélődőből lassan szereplői lesznek a gyilkosságoknak. Nah, nem mintha akkor még nem ítélhetőek el, mikor pusztán személilik a gyilkosságokat.

Dühítő, felháborító, brutális, kegyetlen film. Tényleg csak erős idegzetűeknek ajánlott. De műfaján belül kegyetlen jó film, hiszen mesterien játszik a nézővel, s annak érzelmeivel.

Valahogy reményt ad ez a kép...

Leszögezem: a film brazil, és kurvajó.

Aki látta az Isten városa (Cidade de Deus) című remekművet, az sejtheti, mostanság a brazilok nem a szappanoperáikkal szereznek nevet, hanem a piszok realisztikus filmjeikkel, melyek hangulata és történetvezetése horzsol, mint a zsírúj dözsiszivacs ugyanakkor ott vana  szeren elfolyó vérmennyiségben és mondanivalóban is.

Történetünk helyszíne a brazil favella, amely kb. az amcsi getto megfelelője, talán azzal a különséggel, hogy itt a kalasnyikovos drogkereskedők egy szál rövidgatyában flangálnak.
Az Isten városa tisztességesen bemutatta milyen ez a világ a drogkereskedők és átlagemeberek szemszögéből.
A Tropa de Elite megmutatja, milyen ez a hely a rendőrök szemével.

Tegyük félre az elsődleges sztereotípiáinkat a rendőrökkel kapcsolatban: ebben a filmben meglátjuk, milyenek is az igazán korrupt mocskos zsernyákok. Nameg azt is, hogy milyen az, mikor egy maroknyi becsületes embernek tele lesz a töke rendszerrel és mocskos korrupt társaikkal és létrehoznak egy elit egységet: a B.O.P.E.-t.
Olyan csoport ez, mely ugyan a rendőrséghez tartozik, de alapvető különbség, hogy ők valami féle megalkuvást nem tűrő jóért közdenek. Ebbe belefér, hogy levadásznak és fejbehókolnak minden korrupt rendőrt, dílert, besúgót, vagy akit csak kell, hogy valahogy megtisztítsák a favellát.

Történetünk 3 főbb szereplőjének sorsa e körül az egység körül tobzódik.

Narrátorunk a BOPE egyik egységének vezetője, ki igen brutális lelki problémákkal küzd, gyógyszereken él, s születendő fiára való tekintettel elhatározza, utódot talál magának az egységben is. Ehhez azonban tehetséges újoncokat kell keresnie, olyanokat, akik megalkuvást nem tűrve küzdenek igaz céljaikért.
Neto és Andre két újonnan kinevezett rendőrtiszt, akik bekerülve a rendszerbe szépen lassan szembesülnek annak minden mocskával. Azonban mikor elhatározzák, hogy változtatnak a maguk erejéből a korrupt rendszeren, elszabadul a pokol... és az elszabadult poklot csak a BOPE tudja helyretenni kifinomult módszereikkel. (lsd a képet)    
A film története kevésbé kellemes, mint az Isten városánál, de ugyanannak a forgatókönyv-írónak köszönhetően messzemenőkig elégedettek lehetünk a sztorival. Az elején talán kissé nehezen indul, de a felétől elkezdődik a totális zúzás kőkemény drámával vegyítve. Agyad eldobod, de komolyan.

Hagyom is a szófosást, ezt a kemény filmet bizony látni kell. A narrátorunk lelki és családi vívódása, Andre törvényekbe vetett hite, Neto fanatikus BOPE-ssé válása mind-mind olyan valósághűek, és olyan mesterien tálalt, hogy a film egyszerűen a székbe szögezi a nézőt.
 

Tömören: kurvajó.

A dán filmeket, és vígjátékokat sohasem jellemezte az amerikaikhoz fogható... semmisem. Egyszerűen üdítő színfoltok, melyeket öröm nézni. Ilyen az Ádám almái is. Hogy mitől olyan fura, vicces, groteszk, drámai, elgondolkodtató? Nézd meg!

A sztori annyiból áll, hogy a neonáci Ádámot közmunkára ítélik, amit egy világ végi kis templom papjánál kell leszolgálnia. Ádám, tisztességes neonácihoz híven keveset beszél, éshát gonosz, mint olyan.
A pap pedig a végletekig jószívű, és kedves, és csak a jót látja. Ez pedig humoros helyzeteket szül: szóval mikor a nő a papnak könnyezve meséli, hogy lehet, hogy nyomorék lesz megszületendő gyereke, a pap pedig közben Ádámnak beszél arról, hogy nem oké, hogy a nőnek több kekszett hozott a tea mellé, mint neki. Morbid, igaz? Ez még csak a kezdet.
A neonáci arcról ne higgyük, hogy egyből behódol a papnak... Nem, ez nem egy olyan sztori. Sőt, szépen lassan megtöri a pap emberekbe vetett hitét, és szépen lassan feldúlja, az addig betegesen idétlennek és értelmetlenül feleslegesnek hitt nyugalmat.

 A film valami kurvajó. Régen kacagtam ennyit egy filmen, és mégis, nagyon komoly történetet mesél el. Igen-igen elgondolkodtató.

Ajánlom mindenki figyelmébe.

Előzetes.

Szóval az van, hogy a Boondock Saints rendezője sem előtte sem utána nem alkotott semmi maradandót. Tévés rendezőről beszélünk, akinek a kezébe adták ezt a dolgot, és ezt a csodát hozta ki belőle.

A film egyszerűen kult, cool, musthave, emg még rakat funky jelzőt ráaggathatnék, de inkább annyit mondok: marhajó.

A szereplők közül is talán csak Williem Dafoe emelhető ki, aki nagyobb hírnévvel rendelkezik. Meg kell hagyni, ez a fickó egy színész zseni, és valami hihetetlen jól hozza a figurát.

A film azzal kezdődik, hogy betekintést nyerünk két bostoni ír srác életébe pár pillanat erejéig, majd egyből szembesülünk is sorsfordító kalandjukkal, melyet az orosz maffia két keménykötésű gyalogja indít el.
Innentől beindulnak az események. A két srác elhatározza, hogy megtisztítják a várost a bűntől és a mocsoktól, kerül amibe kerül. Ezzel párhuzamosan Dafoe, mint vezető nyomozó, kutat a rejtelmes gyilkosságok után.

A sztori akár komoly is lehetne, de ehelyett eszméletlen hangulatkeltésben lehet részünk. Dafoe hihetetlen jól alakítja a nyíltan meleg, ugyanakkor mégis zseniális rendőrnyomozót, aki kb. agyfaszt kap a hihetetlen gyilkosságok nyomán.

A két ír testvér pedig ahogy egyre jobban belelendül az igazságszolgáltatásba, egyre véresebbek és egyre keményebbek lesznek.

A történet önmagában egy elég egyszerű sztori, de igazság szerint maradandóvá teszi az egészet az a stílus és humor ami belengi az egész filmet. Ennek igen nagy része Dafoenak köszönhető...

 Kifejezetten az a haverokkal emgnézős, közben sörözgetős film, amin jókat lehet röhögni miközben szétlövik a kedves maffiózókat az igazságszolgáltató áldott testvérek...

Tök béna poszter, szerintem. Legalábbis nem karcolja a film színvonalát sem.

A Zuhanás a '10-es években játszódó történetet mesél el, melyben egy törött karú kislány kalandját ismerhetjük meg egy hihetetlen meséket elbeszélő kaszkadőrrel.
A kislány a kórházban találkozik ezzel a fura kaszkadőrrel, aki különféle sztorikkal kezdi kábítani a kislányt.
Mesefilm ez, mivel nagy részét a szóban forgó kaszkadőr meséli, akiről utóbb megtudjuk: nagy valószínűséggel lebénult.
Meséi szemünk elevendnek meg, s első ránézésre teljesen szürreális, de mégis magávalragadó látványvilágú.

Valami egészen élesek a váltások, ahogyan a barnás színű, régies hangulatú "jelenből" átvált a képi világ a hasító élességű, és kontrasztú mesevilágba.
Ennek a kitalált világnak valami olyan gyönyörű képei vannak, hogy egyszerűen élvezet a vászonra tekinteni.

A főhősünk meséiből lassan kibontakozó gyerekes történet mögött ott húzódik a férfi valós sorsa, melyet keseredetten sző bele a mese világába.
Mindeközben a kislány viszontakságos életébe is betekintést nyerünk.

Színészek számomra teljesen meggyőzőek voltak, különösen a kislányt. Nem amolyan Dakota Fanninges kis "mindenki kedvence vékony szőke lány", hanem egy nagyon karakteres, bájos tört angollal beszélő foghíjas pufi kislány, aki egyszerűen cuki.

Messzemenőkig gyönyörű látványvilágú film (David Fincher támogatta a dolgot), és számomra a története is egészen megnyerő volt az ártatlan, mesés bájával.

Ismerős mondta: giccses szar. Hát na.