Ha valakit minőségi képregények érdekelnek, onlány formában, annak ajánlom a C4A-t. Rákaptok mint drogos maci a hawaii mézre. Utálom az ilyen hasonlatokat. Mostanság menő ez az öntetszelgés.

Menő továbbá a Co-Mix is. Lidércek Dalától menőbb összeesküvés-elméletes sztorit ha valaki elémdob, emelem a kalapom.

1, A Wanted képregényben szerintem sokkalta tökösebb mint a szintén ezen a néven fémjelzett film. Sokkal véresebb, és sokkal menőbb a végén a csavar. Lényegében semmi köze a kettőnek egymáshoz. Remek darab, bár az írónak nem ez a legékesebb munkája. (Ha valaki tudja mi a Red Son, akkor tudja mire gondolok. Asszem ő írta azt is.)

2, Wormwood a világ egyik legjobb képregénye. Egy transzdimenzionális kukac, akik hullákat képes irányítani, nyomozónak szegődik. Társa egy nyomozó, aki élete során baszott melózni, emiatt szellemként még le kell dolgozni a lemaradását, valamint egy remek képességekkel megáldott hosstess lány, aki ki éppen nem stiptese táncos.
Szóval mikor a világot elpusztító ősgonosz manifesztálódik, és láthatóan sebezhetetlen, és teljességgel legyőzhetetlen, megcsörren a mobilja, keresi otthonról az asszony, hogy hozzon tejet, meg érjen haza vacsira. Ő szabadkozik, hogy siet, csak előbb ki kell irtania még ezt a világot.
IMÁDOM.
Álljon itt egy kép emlékére.

Mikor az ember koliba kerül, úgy érzi, hirtelen övé a világ. Vagy legalábbis a sok kiscsávó aki anyu szoknyája mellől elkerülve hirtelen ráébred szabadságtudatára néha úgy cselekszik, mint egy hülyegyerek.

De tényleg. Van egy koli. Van sok koli. Mostanában kezdik felújítgatni ezeket, és leginkább nagyvállalatoknak kiadják az üzemeltetést és felújítást az egyetemek, amit ők fizetnek mondjuk 20 évig.
A hangsúly azon van, hogy nagyvállalat. Az egyetemnek hivatalosan az az érdeke, hogy jófej legyen, és szállást biztosítson a vidéki diákoknak.
Attól a ponttól, hogy ennek üzemeltetését kiadja kezei közül, nem tesz mást, mint mikor egy gyárban felvesz a főnök egy csávót, akinek semmi dolga, mint hogy kirúgja az embereket. Mert nem ő akar fegyelmet tartani, ő jó színben akar feltűnni, és parasztnak jó lesz az új alkalmazott.

A nagyvállalatok peresze nem akarják kirúgatni a diákokat. Csupán minél nagyobb haszonra vágynak.

A történet lényege itt jön elő. Egy ilyen, nyereségéhes cég össze sem hasoníltható egy megbocsájtó egyetemmel, mely közpénzen működik, és sokkal engedékenyebb.

A nagyvállalat új szabályokat hoz. Sokkal kevésbé rugalmasak. A vállalat ott köt bele az emberbe, ahol akar. De ahogy mondani szokás, nem kell rá indokot adni, és abból nem lesz baj.

A baj az, hogy egy kurva kollégiumról beszélünk. Tele van a leendő értelmiséggel. És ez egy társadalomnak is hatalmas teher, nem hogy még egy vállalatnak, főként inkább annak alkalmazottainak. Ők parancsot teljesítenek, de ezt az értelmiségiek nehezen emésztik. Így aztán megy a kurvaanyázás.

De mint mondtam, ez szerintem csak viszonyulás kérdése. Mikor az ember elbeszélget a takarítókkal, és hallja a sztorikat... olyankor elgondolkodik az ember, hogy ezt az értelmiséget biztos hogy magunkénak akarjuk-e vallani, avagy inkább kasztráltatnánk őket, és kihalásra ítélnénk őket?

Az egyetemista nyomás alatt van, sokat kell tanulnia, valamint fiatal, lázad, szereti a szexet. Jóhogy iszik. De mindent lehet ésszel csinálni.

Mikor valaki bemegy a közös wcbe, lehajtja a wc tetejét, rászarik, majd a tenyerével szétlapogatja, és ezután szépen beleírja, hogy "EZ SZAR", akkor az olyan furcsa, nem? Mármint ha én otthon, gyerekként, a saját otthonomban ilyet csináltam volna, anyám szerintem megetette volna velem. De nem viccelek. Nekem ilyen anyám volt. Lehet spártai, és sértült a lelki világom a sok pofontól, és lehet hogy lelkileg instabil vagyok, meg maradandó lelki törést szenvedtem, és gyerekkori erőszak áldozata lettem... de akkor sem szarok a budira, vagy mellé. Mert meg lettem nevelve, vagy mi.

Az ilyen jófej srácok, akik rettentő tökösek, hogy elkerültek otthonról, nem gondolkodnak azon, hogy mikor derékog áll a sarokbana  szemét, és valami büdös, lehet hogy az-az... Aztán mikor megvágja az ujját, és fél nap múlva már a könyökénél tart a vénáján a fekete csík, nem tűnődik el, hogy valami nem oké.

Elfogyik a szappan, és meglepetten tapasztalja az ember, hogy szobatársai nem mosnak kezet. Úgy egyáltalán. És a bacilusok? Ugyan, csak a gyengék betegszenek meg. Gyenge vagy?

Mikor néhány kedves lány vezet egy szobát, arra gondol az ember, tisztábbak mint a fiúk... Aztán mikor megnéz az ember egy szobát, és menne hányni a wc-be, szembesül a hugykővel. Nem a vesében, hanem a retyón lerakadva. Ugyanis ha valaki belehugyozik, és nem húzza le, akkor jön a hugykő manó. Namost ez a hugykő olyan volt, amit a leggyilkosabb vízkőoldó sem szedte le. Bye-bye wc, welcome pottyantós budi.

Mikor az ember részeg, és annyira gyökér, hogy nem tudja hol a határ, hol a bűvös határ, ami mentén lépkedve remek estét tudhat maga mögött... hátszóval olyankor a gyökér ember gyakran összehányja magát. De azt nem tudom megmagyarázni, hogyha valaki lehányja a saját ajtaját, majd a fél ágyát... az olyan miért hagyja heteken keresztül rászáradni? Mondjuk lehet úgy jobb a szundi, de szerintem annak lehet szaga rendesen.

És akkor azt még nem is mondtam, mikor a jövő reménysége odatántorog a kukához, belehugyozik, megcsapja a szaga, emiatt rosszul lesz, odaszalad az ablakhoz, de elbassza, és félig ugyan sikerül kihányni, de félig lehányja a keretet.

És nem az a baj, hogy ezek ritka esetek... Remélem jön az élet hullámvasútja, és megedzi a reménységeket, mert ha nem, én mondom rábaszott a tisztítószeripar.
 

Ennek az előzetesére nem is tudom hol akadtam, de valahogy megfogott.

És azt kell mondjam, ez a filmre is igaz.
Igen jó film, de én csak a megfelelő semleges hozzáállásal ajánlanám.

A történet ugyanis egyszerű, csavarok nélküli, és a végén sem tartogat semmilyen meglepetést. Mégis működik, és mégis remek.

A történet arról szól, hogy van egy egyetemi tanár főhősünk, aki öreg, és nem több egy szürke egérnél. Mindent utál ami változást hozna az életébe, és valljuk meg őszintén: egy tipikusan elbaszott amerikait valahogy így képzelnénk el.
A főnökei azonban elzavarják egy konferenciára. És ha már a városba kell utaznia, hát a lakásában alszik meg. Van ott az előző életéből ugyanis egy lakás... De mikor belép az ajtón, rádöbben: azóta már belakták a lakást.

Innen elindul a bonyodalom, és a kulturán keresztül hatoló barátság. A szereplők másságuk ellenére a zenén keresztül rálelnek egymás barátságára, mígnem a sors közbe nem szól, és szembesülünk azzal, milyen csudajó dolog bevándorlónak lenni amerikában.
 

Több szóval sem tudom visszaadni a hangulatot, a történetből ennyi meg épp elég.
 

És ha másért nem, a film már a zenéért nézendő... Az emlegett Fela Kuti egyszerűen isteni!

Fura, hogy van ez a 2007-es tini-vígjáték, ami tele van nagy nevekkel, és még jó is, mégse hallott róla senki. Persze ez a senki egy olyan undorító költői túlzás, amit én nem engedhetek meg magamnak, így inkább úgy mondom: nekem senki sem szólt róla.

Turkáltam Robert Downey Jr. életrajzát, és abban akadtam rá. Egyébként a Downey srácot én régről kedvelem, és vallom, hogy kákára vált talán ez a Vasember téma... (Nem, tényleg nem a Vasember és a Tropic Thunder keltette Downey-hypeot akarom növelni.)
Nagyszerű színész, és nem értem, miért ilyen hülyeségekbe kezd, ahelyett hogy valami olyan virtuóz dolgot tenne le az asztalra, mint a Kiss Kiss Bang Bang volt. Nem az angol, hanem az amerikai. A buzi-ValKilmeres-detektíves. Vicces. Olyan dialógusokkal, hogy az embernek befelé nő tőle a haja.

Na, szóval Downey papa egy iskolaigazgatót játszik, akinek szembe kell néznie szabadszellemű lányával, az aranyos (és jelentem, végre nem egy anorexiás szőke picsa) fekete hajú hölgyeménnyel, valamint egy gimnáziumnyi drogos, alkoholista, depressziós, szexmániás gyerekkel. Szóval átlagos gimisekkel.. A lányra szemet vet az iskolába érkező kőgazdag srác, filmünk főszereplője, Charlie. Charlie amúgy Startrekben Chekov, meg Hopkins papával is villantott már a Hearts in Atlantis-ban.
Naszóval Charlie fiú kőgazdag, és semmi másra nem vágyik, mint megbecsülésre. És mivel furmányos srác, de jó neveltetésű, így nem deszkás cuccban kezd el jointot passzolni a deszkások között, sokkal inkább megpróbálja megnyerni az iskolában a számára fontos személyeket.
Ilyen az iskola verőlegénye, vagy éppen a tisztelt igazgató úr lánya. Aki tényleg aranyos.

Figyelem a film színészi játékot, kurvajó dialógusokat, humort, és sztorit tartalmaz. Ez nem a Csajom apja ideges, vagy az Amerikai pite. Ez kérem, egy kurvajó tini vígjáték. Nem több, de annak valami kurvajó.

A Charliet játszó Anton Yelchin (igen, Jelcin) ahogy mondani szokás, lubickol a szerepében. Downey zsebből hozza az alkoholista apuka és igazgató szerepét, de remekül csinálja. A diri lánya is remekül játszik, kellő képpen különleges, és kellő képpen értelmes leányzót testesít meg. Akibe tényleg bele tudna habarodni az ember, nem egy amolyan popsi-cici lány, akinek több kvalitása nincs is.

Remek szórakozást nyújt, remek poénokkal, remek sztorival, remek alakításokkal. A fiatalok csak néhol játszák túl magukat, de a történet simán megérdemel, minimum egy nézést.

ISMERTSÉGET NEKI!
 

Harvey Keitel, William Hurt, meg Forrest Whitaker azér elég jó nevek, nem?

Nos, ők játszanak ebben a '95-s drámás, elmélkedős, és amolyan hangulatos filmben.

A történetet igazán nem akarom lelőni, legyen elég annyi, hogy egy kis Magnolia hangulat befigyel. Az emberek kapcsolatban állnak egymással, és szépen lassan összekapcsolódnak az egyes emberi történetek. Mindez azonban egy hangyányit szájbarágós elmélkedésekkel, és izzadó főhősökkel.

De komolyan. Mindenki izzad.
Node nem ez a lényeg, hanem hogy érdekes sztorikat tudhatunk meg akár a füst súlyától kezdve sok más egyében. Van egy elmélkedő, intellektuális írónk, aki a maga módján szociopata, van egy csellengő fiatal fekete srác, egy félkarú Whitaker, és egy trafikos Keitel.

A film végén felmerül a kérdés bennünk, mi a picsáért Smoke a címe, holott annyi kapcsolat van a cím és a sztori között, hogy Keitel cigit árul, valamint állandóan bagóznak. Nos a kérdést én fenntartom. Ennyi erővel izzadtság is lehetett volna a cím.

Viszont ez egy nagyszerű film. Néhány párbeszéd kissé suta, és kissé mintha érezhetően a színészek szájába adott lenne, de az egyes történetek és egyes karakterek remekül ki vannak dolgozva. És megkoronázzák az egészet Keitel és Hurt sztorizgatásai, amik lényegében a film legjobb pillanatait adják.

Ismeritek azt, mikor egy szereplő nem tesz semmit, csak mesél. Nem látunk felvillani képeket, sem zenét a háttérben, egyszerűen csak, mintha mi ülnék vele szemben, mesél. És mégis lebilincsel. Szinte isszuk minden szavát, és a szemünk előtt elevenednek meg szavai. Nos, itt pontosan erről van szó. Keitel és Hurt remek játával és monológjaikkal feledtetik a film minden egyes apró hibáját.

Ajánlom amolyan esősebb estékre. Kedves történet, elmerengős hangulattal.

A dán fanyar vígjátékok kezdenek ismertek lenni hazánkban. Legutóbbi, és talán legismertebb alkotás az Ádám almái igen jól sikerül darab, amin személy szerint szakadtam a röhögéstől. Egészséges kacagás, abszrud szituációkkal.

Ez a rendező-színészek felállás azonban nem egyedi. Több előzmény film is megelőzi az Ádám almáit. Ott van példának okáért a Zöld Hentesek (De grone slagtere), valamint a szóban forgó film, a Gengszterek kocsmája is.

Történetünk ott kezdődik, hogy 4 jóbarát (az Ádám almáiból a skinhead, a pap, valamint a Zöld Hentesekből a fiatal srác), akik mellesleg bérgyilkosok, elbénáznak egy melót. Szorul a hurok, így egy kockázatosabb feladatot kapnak. A melót elvégzik, de rájönnek, hogy az elrabolt táska tele van pénzzel. Győz a mohóság a józan ész felett, és lelépnek a pénzzel. Hova máshova, mint vidékre?

A sztori komolyabb, és kevésbé hangosan röhögős, mint az emlegetett almás. Viszont sokkal több, komoly életutat és drámát ismerhetünk meg. Egy életútján dilemmázó bérgyilkos, aki a csapat feje, egy fegyvermániás agresszív állat, egy drogfüggő, és egy gyerek lelkű és képű zabagép. Mindannyiuknak megvan a maga drámája, a maga története.
És bizony a maga humora is... Hiszen ez az egész párosul az alkotók már ismert groteszk humorával. Van itt minden. Bocik, AK-47-esek, videómaraton, vérző seb, alkoholista háziorvos.

Akinek tetszett az Ádám almái, tegyen vele egy próbát. Akinek pedig a Zöld hentesek tetszett, az mindenképpen nézze meg, hasonlóan keserédes darab. Jó cucc.

Én egy amolyan megértő ember vagyok. Személyes perverzióm, hogy érdekelnek az emberek. Manapság egyébként ez ritka dolog.
Ahogyan egy ismerősöm fogalmazott, pályát és kort tévesztettem egyszerre. Akkor kellett volna születnem, mikor a kereszténység még cool volt, és papnak kellett volna mennem. Nem olyan gyereksimogatónak, hanem inkább amolyan szabadgondolkodású, kalandos papnak.

Milyen furcsa, hogy a hallás esetén nem teszünk különbséget a szimplán elhangzott mondatok meghallása és azok felfogása között. Hiszen ugye nem mindent látunk meg amit nézünk... Ne csak nézd, lásd is. Ugye.

Namost én olyan ember vagyok, akit érdekel a nagyvilág, és leginkább az emberek. Mert érdekesnek találom. Fura, de szerintem az emberek nyomorúságos életőben rettentő sok szépségre bukkanni.

Így történt, hogy bevetve értelmes, kíváncsi és megértő tekintetemet egy barátom elmesélte, hogy édesanyja egyszer azt mondta neki: bármi történik, bármi rossz vele, azért csakis ő lesz a felelős.
Ennek ugye fejbólintással talán még igazat is adnánk, ha nem mondanám meg, hogy erre két hónapra édesanyja meghalt.
Sok év eltelt azóta, és megmondom őszintén, nála vidámabb embert aligha ismerek. Legyen bárki-bármilyen levert ő képes felvidítani, se perc alatt. Ez amolyan adottság lehet. Én hallgatni tudok, ő pedig vicces.
De a személyes tragédiája mindmáig, hogy mikor tornyosul felette a szar, és tényleg nincs kihez fordulni, elmondja, hogy ő ezt sosem tudta magának megbocsájtani... Mert ezt mondta az anyja... Tudta hogy meg fog halni, mert már 2 évvel azelőtt diagnosztizálták, de ő mégis ilyet mondott...

Szóval furcsa az élet. Mások, akiket meghallgatok... unalmasak. És nem azért, mert az ő problémáik kevésbé súlyosak. Mindenkinek a maga baja a legégetőbb, és a legsúlyosabbnak tűnő. Ez csak természetes. Túlélési ösztön. De az unalmas, mikor valaki nem képes túllépni a saját hibáin, melyek éppen az égető problémáit okozzák.
Szóval biztos megvan az a tipusú ember, akit egyszer meghallgatsz, és utána azt hiszi, te vagy a lelki szemetese. És mindíg hozzád jár sírni, hogy "jaj de szar neki". Menjen a picsába az ilyen, de most őszintén.

Ha valaki padlóra kerül, az természetes. A legerősebbekkel is megesik. A kérdés, onnan hogyan folytatja tovább. Vannak, akiken segíteni kell, ők fekve maradnak. Olyat nem szabad.
Van aki elkezd felállni, de valahogy térdelésnél abbahagyja, és amolyan szopó pózt felvéve éli életét. Ők a már emlegetett rinyagépek, akik nem veszik észre az élet szépségeit.
Nameg, van aki megy mint a gőzgép, és nem lehet egykönnyen megállítani. Csak az ilyenek sokszor átgázolnak a térdelő/fekvő balfaszokon. Pedig egyszer ők is kisiklanak.

Szóval utálom a rinyálást. Persze ez is érdekes. Manapság az emberek nem hogy a rinyagépeket nem hallgatják meg, hanem senkit sem.
Olyan jellegzetes a pillanat, mikor beszél az ember, keresi a másik tekintetét, de az rendre máshol kalandozik. Az ilyennek minek öntse ki az ember a lelkét? Csakis arra vár, hogy ő beszélhessen, hogy ő szabadulhasson a terhétől. Aztán persze ő is kapja a pofájába a "leszarom" tekintet.

És ilyenkor sokan elhagyják magukat. Ahelyett, hogy inkább őszintén magukba tekintenének, és beismernék, mekkora egy faszok is valójában. És hogy a környezetük mekkora faszfejekkel is teli.
Mert aki értelmes, és értelmes, megértő környezetben él, az nem szomorú. Az célokkal teli, magabiztos. Akinek ilyen közeg adott, azt a kudarcok, az élet velejáró szarságai sem törik meg, hanem megy előre keményen.

Szedje össze magát mindenki. Egy kis engergiával, egy csipetnyi hallgatással jobbá tehetjük egy akárki napját. És ki tudja? Talán ezáltal mi magunk is megkönnyebbülünk. Úgy érezzük, segítettünk valamit. És talán mi magunk is tanulunk mások elkövetett balfaszságaiból. Na persze...

csók, anyu
 

Hangulatváltás történik, némi személyes fennhanggal.